Égigérő fű
Latrán Ibolyának
Van ez a lépcső. A szívkamráig vezet.
Nincsen rajta folt, de nem is makulátlan.
Megbillen a végtelennek tetsző beltenger.
A korlát forró, még szinte nyár van.
Van ez a kijárat. A szív héjára vezet.
Nincs szédítő mélység, se magasság.
A két Holovác, ha erre járnának,
csak az égigérő fű helyét taposnák.
Meglesz minden, menni kell előre.
Szűkül az ösvény, mellkasban az erek.
Tüskés ág csapódik, a ruhádra vigyázz.
Ketten nem férünk el, előre engedlek.
Óvatosan, mindig egy-egy lépést.
Megcsúszol így is, vérzik a térded.
Ott van a jelzés, ott volt mindig is,
de nem hisz az ember a saját szemének.
Turistáknak
A piros útjelzőt kövesd, a réten át.
Gyümölcshöz ne nyúlj, termésből ne szakíts.
Lassan a nyár derekáig ér már a fű,
lábad alatt olykor megroppan a kavics.
Ez az a hely, ahol vízimadarak
költenek. Ha leülsz mellém, te is látod…
Miért olyan fontos, hogy megmutassam
ezt a mozdulatlan, tóparti világot?
Tudom persze, miért. A tavaly ősz miatt.
Emlékszel még? Nem értettük, mit hadart.
Egyszer pirkadatkor jártam itt először,
a szelet figyeltem, dobálta az avart.
Nyirkos szőnyeget font tépett levelekből,
színeit ráfújta minden mondatra.
A nap aranyzöldbe vonja most a nádast.
A félelem is csak fogad a holnapra.
Beszéltél hozzám, ha kellett, egyfolytában.
Csak ide nem jöttél ki egyszer sem elém.
Ez már egy más tó – de azért felismerem.
Nézd, szárnyát próbálgatja épp egy szürke gém.
Másnap
Középen összeszikszalagozott
szemüveg mögül mosolyogtál
rám, s közben olyan lehelet-
finoman simítottad végig a karom,
hogy csak akkor éreztem meg,
amikor a kezed már ismét a mozi
alulról megvilágított fémkorlátján pihent.
Aztán persze felmentél a lépcsőn,
ahogy erre végül is számítani lehetett.
Másnap fenn a Várban, kőpárkányra
könyökölve hallgattuk a rakpart
moraját, és néztük, együtt, a szívfájdítóan
mocskos Dunát. A házadat, Fanni néni
házát, hol vannak, mutattad, odaát.
Lakótelep
A lakótelepen egy szál bugyiban
játszottunk a szőnyegporoló alatt.
(Rozsdás volt már, mikor felállították.)
A nyitott konyhaablakon átszűrődött
szó, szag, gőz, a légzés kitüntetett
viszonyok nélküli egyensúlya.
Ma már kétszer is meggondolom,
ki előtt vonulok végig ruhátlan:
van úgy, hogy előtted próbálgatom
az évszakokkal változó alakomat.
Reggel a szekrényajtón matricák
helyett remegő fényfoltok,
levetett ruhád a karfán
átdobva, mintha poroló karján –
Mint a futópadon
A levegő a hidegben darabosnak látszik.
Egyszer majd meglesz mindenhez a kulcs.
A vastag pulóvert kellett volna. Vagy mégsem.
Még visszafordulhatsz, kezedben a kulcs.
Villamos. Valaki belehelte az ablakát,
és rárajzolt egy szívet. Átfutsz a síneken.
A Boldogasszony sugárút is így haladt
az állomástól, földre vasalt síneken.
Ez itt Hollandia, a talpfák között kagylók.
Testhez, hazához ne kötődj, járt utat
járatlanért el-elhagyj. Kereszteződés.
Tenyere ötfelé mutatja az utat.
A gúnyolódó időn jár megint az eszed –
hiába igyekszel, nem tudod megállni.
Kényszeres vagy – köröm sebet kapar.
Idekint nem tudsz bármikor megállni,
s a dőlésszög sem váltható, mint a futópadon.
Pillanatfelvétel
A múltkor is:
ültem délelőtt a csatorna partján,
fotóztam neked egyszer ott egy fát.
Ma már lombja van, tavaszodik.
Megint egy évszakot fordult a világ.
Nem volna szabad mindig az idővel…
Mondtad te is: ami van, azt akard.
Mégis: elakadt a lélegzetem, úgy kívántalak.
Néztem a hidat, ahogy célra tart.
A túloldalon biciklisek jártak,
egyikük a kormányt is elengedte.
Hagytam, hadd kanyarogjon a vágy.
És szél is támadt, jut eszembe.
Ráfeszült az ágakra, a vízre,
alkalmi fogódzót keresett talán.
Beszélni akartam hozzád, így-úgy, a levegőbe,
szavakkal szeretkezni, mintha igazán.
Delft
Tóth Krisztinának
Minden olyan, mint vártuk. Például a szél.
Odalent hallod, ahogy a toronyban matat.
Bár nem kéri senki, a szűk falépcsőn
mégis összehúzod magad.
Persze lefele is jönnek. Dobogás.
Egy kesztyű hozzáér a kézhez.
A részletekben ha otthon is vagy,
ez más: itt körbenézhetsz.
Zsindelyekkel összeszabdalt tetőt,
a mostot látod most is, a szem sose téved,
a kertek kiterítve, sakktáblában,
mindenhová kiraktak egy széket.
Keskeny átjáró visz a kőkorlátig.
Megtörik a törzs, ahogy előrehajol.
Van, aki itt át se férne, mondod nevetve,
és mutatsz valamit, valahol.
Formák
Amikor kiderült, nem tudunk találkozni,
küldtél egy fekete-fehér fotót. Lehelet-
finom létrák tartják meg rajta a tekintetet,
és vezetik, több úton is, a középpont felé.
Nem is létrákat: virágok fölé kifeszített, vihar-
vert esernyőt látsz, küllői közt hatalmas lyukakkal.
Egy különös hal csontvázát. A túlexponált
csomópontból – a hal szívéből – fut széjjel
a fény sugarasan, akár a gyermekrajzokon.
Egy pókháló van a képen. Ring a szélben,
középen összesűrűsödik a súlytalan fonál.
Meg lehet figyelni a szövés irányát. S hogy
a szálak összefutnak, ha mi ketten nem is.
Variációk egy estére
A holdat – a padról nézve – épp
kitakarja egy fa lombja. Kavicsot
hajítasz a vízbe, nyitott tenyeredben
ott a sürgető hívás, jel az indulásra.
Ne értsd félre (ne értsd sehogysem),
ha azt mondom, a parton kellene
maradnunk inkább, és egy másik
estében itt, itt lenni teljesen.
Elengedni, amit az alkalom szül,
mint a hajótesteket a folyóvíz,
nem fölmenni, várni és váratni,
amit tudni akarnál, úgyis kiderül.
És ne értsd félre (ne értsd sehogy-
sem), ha azt mondom, határ-
területen jársz: a kezed emlékezik,
leleplezi minden gesztusod.
Mint egy (buddhista) tanmesében
Most, hogy nem járja már át a fényt a fényesség –
van idő kijelölni újra a kerti ösvényt.
Tudod jól: az elágazáson kell csak átérni,
onnan már önmagát mutatja az út.
Megtörnek a sugarak, miképp a hajvégek.
Ahogy nekiindulsz, hogy átfésüld a tájat,
próbálod kihallani azt is, milyen hangja van
repülés közben egyetlenegy szárnynak.
Bámészkodhatnál is, de te rejtvényt
adsz fel magadnak, mint egy tanmesében.
Palackba zárt szellem
Minden ugyanúgy van, csak közben az eső is eleredt.
Csendesen és távol, mintha másvalaki életében esne.
Évek óta nem gondoltál már rá, arra sem emlékszel, mit
feleltél, mikor a szűk utcán váratlanul szembefordult veled.
Válaszod mélyen alszik egy ismeretlen testben.
Partok helycseréje
A bakancsot sikerült megmenteni,
bal kéz felől pattogott a tűz.
Mikor egyedül maradtam, fejben
átúsztam az Adriát, és ujjaim közt
elpergettem vagy kétmaréknyi homokszemet.
Ha hagytál is nyomot, amit követhettem
volna, elmosta a víz: kékség feszült arany-
keretre, átüthetett rajta csak az ember.
Vissza már nem úsztam: hajnal előtt
mosták partra a hullámok a testem.
Nyelvem helyén só, a torkomban tenger.
Folyami hajósok
Ha hagytál is nyomot, amit követhettem
volna, elmosta a víz.
Még a lakótelepi játszótérről ismertem.
Egyszer váratlanul magához intett: nézhettem,
ahogy bordó kannájából öntögeti a vizet
a homokozóban. Idősebb volt nálam.
Varázsló vagyok, mondta, figyeld a kezemet,
és mutatta, milyen, ha medret váj a patak,
darabossá válik a szürkés homok, összetapad.
Tudd meg: iszap és sár mélyén laknak a boldogok,
és tévedés minden egyes, különálló homok-
szem. Ilyeneket mondott. Guggoltam mellette,
hozzám beszélt! Bugyogott, kanyargott, kifulladt
a víz, szaladtam újratölteni a kannát.
Vele akartam maradni, akár mindörökre,
de megjelent az anyja. Leszidta, amiért
megint csupa mocsok rajta a nadrág.
Fejét oldalra hajtva állt, nem érték el szavak.
Mi ketten tudtuk csak, hogy ez itt: alakuló meder,
üledék, s ahol anyja áll, ott már a túlpart.
Bal kéz felől
Ahogy bordó kannájából öntögeti a vizet.
Varázsló vagyok, mondta, figyeld a kezemet.
A menedékházban, olajkályha mellett nem tudsz
más lenni, mint hangtalan, fáradt üzenet. Ahogy
délután, a hegyi szélben legyező bordája, agyon-
hajtogatott noteszlap. Falombnyi szűrő hibátlan ég előtt,
az üvegre rosszul rácsavart kupak – órákkal később
veszed csak észre, mikor könyököddel véletlenül
meglököd az asztalt. Odanyúlsz, ám nem vagy elég
gyors, és kiömlik a víz. Eláztatja a kenyérpapírt,
morzsákat sodor, ahol te sziklák szilánkjait látod.
A bakancsot sikerül megmenteni, bal kéz felől pattog a tűz.
Mozaik
Emlékszel még Kaliforniára?
Micsoda szél fújt az óceán felől!
A fókák teste szürkén, formátlanul
terült el a vizessárga homokban.
Készült a parton egy fénykép:
arccal a víznek ülök sima, fehér
kövön, mellettem vastag törzsű
fa, az út szélén sárga virágok.
Háttér lesz az előtér, ha a vízből
nézed… és az ösvényből is
látszik egy kevés. Itt vagyunk.
A többi bárhogy összerakható.
